Sosem tudtam meg igazán sokat róla. Nem azért, mert nem érdekelt, hiszen most is azon gondolkozok, vajon miért tehette. Mondjuk egy váratlan esemény után mindig minden átértékelődik. Be kell engednem még akkor is, ha eddig kizártam az életemből, mert felkavart minden tettével.
Fájt látni, ahogy a kisbaba képét nézi, előveszi újra és újra. Mindannyiunknak mutogatta, fáradt bólintással letudtuk. Kinyomtatta és kitette látható helyekre, beállította háttérképnek. Pedig csak egy kisbaba volt egy körlevélből.
Mindenhol hallani lehetett az idegesítő, erőltetett nevetését. Igyekeztem elkerülni, akkor nem kellett látnom, amiket csinál. Ő volt az egyetlen barátom.
Szigorúan vallásos volt. Péntekenként nem evett húst otthon és nem volt hajlandó óvszerrel védekezni. Szerencsére a barátja is támogatta ebben, erősítették egymást a hitükben. Már 4 éve jártak, de még mindig szerették egymást. Amikor meglátogatta, Gabriella némán tűrte, hogy egész nap pókerezik az interneten.
Amikor megcsalta az egyik ittenivel, azt is érte tette. Csak így tudtak egymás mellett lenni. Amikor a fiú végre megkérte a kezét, az egész család fellélegzett, már ideje volt. Szilveszteri partin, a rokonság előtt, mielőtt ide került volna. Így volt helyes.
Maradnia kellett volna, mindent megtett annak érdekében, hogy így legyen. Én visszaszámoltam a napokat, ő egyre nyugtalanabb lett, körbe-körbejárt az épületben és magában nevetgélt. Igyekezett minél több barátot gyűjteni, majd ők megmentik. Igaza lett. Hagyták elmenni.
Ő is tudta, hogy így lesz, ezért nem találták meg utolsó nap. Átkutatták a cuccait, mindent itt hagyott. A kisbabás képek eltűntek.
2014. december 10., szerda
2014. december 1., hétfő
Tavaly télen
Lassan kezdődött. Először csak néha feltűnt, hogy homályosabban látok a kelleténél. A fáradtságra és a képernyőre fogtam, amíg természetes nem lett. Aztán puhább lett a bőröm, mintha már nem akarna ellenállni a tárgyaknak, a valóságnak. A többi szervem csak ezután hagyott fel a rendes működéssel. Egyik sem úgy, hogy az veszélyes lett volna, de egyértelmű volt a hatás és annak iránya. Alkalmazkodtam, ahogy mindenki teszi és tenné, verseny van. Az ízek nem számítanak, halványulnak a szagok, tovalibben valami, ami fény lehetne.
De ott volt valami más mindezek helyett. Valami puha és sötét, ami beburkolt, de úgy, hogy egyre kevésbé létezzek. Megvédett az élettől, a fájó, harsogó élettől. Zsibbadni kezdtem, lazán és könnyedén, mintha erre születtem volna. Először csak az egyik lábujjam, a második legnagyobb. Sosem gondoltam volna, hogy valaha különleges szerepe lehet. Aztán kúszott feljebb, napról napra közeledve. Tudtam, mi jön, rettegve és körömtépve vártam, mégis rezignáltság öntött el a világ iránt. És megkönnyebbülés.
Bátorság senkiben sincs, csak erő a látszat fenntartásához. Esetleg vak hit, mind félreinformált tekintélyek öröksége. Ezért az elfogadás a legtökéletesebb hiba, amit elkövethetünk. Elfogadtam a sorsom, a múltam hagyatéka, hogy könnyen ment, jogosnak éreztem. Nem tudhatjuk, mennyit érünk, ha egyáltalán. Mások által akarunk megmérettetni, hallgatni könnyebb, mint beszélni és vállalni a kockázatot a szavakért. Szerződés kellene minden kimondott szóhoz, túl gyors ez a körforgás, pattogzik a festék a fehér lóról.
Közben mindhiába minden. Csak magamat nem tudtam elfogadni, a végső hazugságra nem voltam képes. De erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor már körülölelt és magába zárt a repülés.
De ott volt valami más mindezek helyett. Valami puha és sötét, ami beburkolt, de úgy, hogy egyre kevésbé létezzek. Megvédett az élettől, a fájó, harsogó élettől. Zsibbadni kezdtem, lazán és könnyedén, mintha erre születtem volna. Először csak az egyik lábujjam, a második legnagyobb. Sosem gondoltam volna, hogy valaha különleges szerepe lehet. Aztán kúszott feljebb, napról napra közeledve. Tudtam, mi jön, rettegve és körömtépve vártam, mégis rezignáltság öntött el a világ iránt. És megkönnyebbülés.
Bátorság senkiben sincs, csak erő a látszat fenntartásához. Esetleg vak hit, mind félreinformált tekintélyek öröksége. Ezért az elfogadás a legtökéletesebb hiba, amit elkövethetünk. Elfogadtam a sorsom, a múltam hagyatéka, hogy könnyen ment, jogosnak éreztem. Nem tudhatjuk, mennyit érünk, ha egyáltalán. Mások által akarunk megmérettetni, hallgatni könnyebb, mint beszélni és vállalni a kockázatot a szavakért. Szerződés kellene minden kimondott szóhoz, túl gyors ez a körforgás, pattogzik a festék a fehér lóról.
Közben mindhiába minden. Csak magamat nem tudtam elfogadni, a végső hazugságra nem voltam képes. De erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor már körülölelt és magába zárt a repülés.
Részlet
Az augusztusi nap lassan vonult az égen, ám annak ellenére, hogy egyetlen felhő sem tűnt fel a láthatáron, az izolációs szoba csukott ablakain át mégsem hatol be a nyár.
Az ágyban fekvő férfi csupa csont és bőr, testén az előrehaladott Kaposi-szarkóma nyilvánvaló jelei láthatóak. Már csak pár napja van vissza az életből.
A bőrrák ezen fajtája általában a Földközi-tenger környékén élő idősebb férfiakat sújtja, de a lefolyása olyan hosszú, hogy a betegek igazából ráérnek meghalni más okok miatt. Egy ideje azonban egyre több esetetről számoltak be – leginkább az USA-ban, ahol a betegség sokkal agresszívabban lépett fel.
Az ágyban fekvő férfi kezeit, fejét és a nyakát is a rákra jellemző hatalmas barna foltok fedik.
Szörnyű felfekvések borítják a fenekét és az egész derekát. Habszivacsot tettek a felfekvések köré, hogy megvédjék a bőrét a kidörzsölődéstől, de ez szinte semmit nem segít.
A teste vékony, már-már áttetsző. Elfogyott az állandó hasmenéstől. Még a saját beleit is kipréselte magából.
A férfi egyedül van.
Soha senki nem látogatja.
Egy ideje majdnem teljesen felhagyott a beszéddel, csak fásultan fekszik, némán harcol. Néha sír. Senki nem tudja, hogy fájdalmában-e vagy bánatában.
Két nő csendben végzi szokásos teendőit a kopár szobában, ahol az ablakot sosem nyitják ki és ahonnan az egyetlen kijárat két hermetikusan záródó ajtón keresztül vezet közvetlenül a kertbe. Úgy sürögnek az ágyban fekvő test körül, mint papok az oltár előtt.
Az ágyban fekszik a fiatal férfi és egyenesen a plafonra mered. Izzad és sír, de egy szót sem szól.
Egy idős ápolónő és egy fiatal asszisztens van bent nála. Az idősebb már sok éve a Roslagstull klinika fertőző osztályán dolgozik. A fiatal most kezdte a munkát. Mindketten védőkesztyűt, maszkot és sárga védőöltözetet viselnek.
Együtt kicserélték a kötést a férfi egyik felfekvésén. A fiatal asszisztens levette a koszos kesztyűt, szinte csak mellékesen, talán azért, hogy megigazítsa az ágyneműt. Egyszer csak a fiatal férfi fölé hajol és kézfejével sietősen letörli a könnyeit.
Gondolkodás nélkül teszi ezt, együttérzése ösztönös kinyilvánításaként.
Az idősebb nővér rosszallóan felhúzza a szemöldökét.
A beteg becsukja a szemeit. Még mindig sír.
A két nő halkan hagyja el a szobát, amikor teendőikkel végeztek.
- Azért remélem, hogy most aztán alaposan lefertőtleníted a kezeidet!
Minden szoba el van zárva a külvilágtól két ajtóval, amiket sosem szabad egyszerre kinyitni. Éppen kiléptek a bejáraton és az izolációs szobákkal teli épület előtt állnak az udvaron.
Az idősebb ápolónő nem tudja türtőztetni magát, kíméletlenül ripakodik rá a fiatal asszisztensre. A fiatal értetlenül néz. Az idősebb idegesen magyarázza:
- Ha minden áron könnyet akarsz törölgetni, akkor legalább védőkesztyűt húzzál!
- De hát olyan szomorú volt! – fakad ki a tapasztalatlan lány kétségbeesve.
Az idősebb tajtékzik a dühtől.
- Nagyon jól tudod, mi a szabály. Minden egyes esetben, mielőtt bemész bármelyik beteghez – akár ha csak azért is, hogy megigazíts egy lepedőt vagy megkérdezd, szomjas-e – végig kell menni a kézfertőtlenítési procedúrán, kesztyűt, maszkot és sárga védőöltözéket kötelező felvenni. Kivétel nincs. A kórház szabályzata minden esetben előbbre való, mint bármilyen más rutin. Megértetted?
- De, - próbál tiltakozni a fiatal, de a másik félbeszakítja:
- Hát, most már biztos tisztában vagy vele. Sose törölj le könnyeket kesztyű nélkül!
Az idősebb a fejét rázza.
Aztán távozik.
(A részlet Jonas Gardell nemrég megfilmesített trilógiájának első részéből származik - Torka aldrig tårar utan handskar - Kärleken, ISBN 9789113043920 - saját fordítás. Egy könyv, amit nagyon fontos lenne megjelentetni)
Az ágyban fekvő férfi csupa csont és bőr, testén az előrehaladott Kaposi-szarkóma nyilvánvaló jelei láthatóak. Már csak pár napja van vissza az életből.
A bőrrák ezen fajtája általában a Földközi-tenger környékén élő idősebb férfiakat sújtja, de a lefolyása olyan hosszú, hogy a betegek igazából ráérnek meghalni más okok miatt. Egy ideje azonban egyre több esetetről számoltak be – leginkább az USA-ban, ahol a betegség sokkal agresszívabban lépett fel.
Az ágyban fekvő férfi kezeit, fejét és a nyakát is a rákra jellemző hatalmas barna foltok fedik.
Szörnyű felfekvések borítják a fenekét és az egész derekát. Habszivacsot tettek a felfekvések köré, hogy megvédjék a bőrét a kidörzsölődéstől, de ez szinte semmit nem segít.
A teste vékony, már-már áttetsző. Elfogyott az állandó hasmenéstől. Még a saját beleit is kipréselte magából.
A férfi egyedül van.
Soha senki nem látogatja.
Egy ideje majdnem teljesen felhagyott a beszéddel, csak fásultan fekszik, némán harcol. Néha sír. Senki nem tudja, hogy fájdalmában-e vagy bánatában.
Két nő csendben végzi szokásos teendőit a kopár szobában, ahol az ablakot sosem nyitják ki és ahonnan az egyetlen kijárat két hermetikusan záródó ajtón keresztül vezet közvetlenül a kertbe. Úgy sürögnek az ágyban fekvő test körül, mint papok az oltár előtt.
Az ágyban fekszik a fiatal férfi és egyenesen a plafonra mered. Izzad és sír, de egy szót sem szól.
Egy idős ápolónő és egy fiatal asszisztens van bent nála. Az idősebb már sok éve a Roslagstull klinika fertőző osztályán dolgozik. A fiatal most kezdte a munkát. Mindketten védőkesztyűt, maszkot és sárga védőöltözetet viselnek.
Együtt kicserélték a kötést a férfi egyik felfekvésén. A fiatal asszisztens levette a koszos kesztyűt, szinte csak mellékesen, talán azért, hogy megigazítsa az ágyneműt. Egyszer csak a fiatal férfi fölé hajol és kézfejével sietősen letörli a könnyeit.
Gondolkodás nélkül teszi ezt, együttérzése ösztönös kinyilvánításaként.
Az idősebb nővér rosszallóan felhúzza a szemöldökét.
A beteg becsukja a szemeit. Még mindig sír.
A két nő halkan hagyja el a szobát, amikor teendőikkel végeztek.
- Azért remélem, hogy most aztán alaposan lefertőtleníted a kezeidet!
Minden szoba el van zárva a külvilágtól két ajtóval, amiket sosem szabad egyszerre kinyitni. Éppen kiléptek a bejáraton és az izolációs szobákkal teli épület előtt állnak az udvaron.
Az idősebb ápolónő nem tudja türtőztetni magát, kíméletlenül ripakodik rá a fiatal asszisztensre. A fiatal értetlenül néz. Az idősebb idegesen magyarázza:
- Ha minden áron könnyet akarsz törölgetni, akkor legalább védőkesztyűt húzzál!
- De hát olyan szomorú volt! – fakad ki a tapasztalatlan lány kétségbeesve.
Az idősebb tajtékzik a dühtől.
- Nagyon jól tudod, mi a szabály. Minden egyes esetben, mielőtt bemész bármelyik beteghez – akár ha csak azért is, hogy megigazíts egy lepedőt vagy megkérdezd, szomjas-e – végig kell menni a kézfertőtlenítési procedúrán, kesztyűt, maszkot és sárga védőöltözéket kötelező felvenni. Kivétel nincs. A kórház szabályzata minden esetben előbbre való, mint bármilyen más rutin. Megértetted?
- De, - próbál tiltakozni a fiatal, de a másik félbeszakítja:
- Hát, most már biztos tisztában vagy vele. Sose törölj le könnyeket kesztyű nélkül!
Az idősebb a fejét rázza.
Aztán távozik.
(A részlet Jonas Gardell nemrég megfilmesített trilógiájának első részéből származik - Torka aldrig tårar utan handskar - Kärleken, ISBN 9789113043920 - saját fordítás. Egy könyv, amit nagyon fontos lenne megjelentetni)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)