Részlet

Az augusztusi nap lassan vonult az égen, ám annak ellenére, hogy egyetlen felhő sem tűnt fel a láthatáron, az izolációs szoba csukott ablakain át mégsem hatol be a nyár.

Az ágyban fekvő férfi csupa csont és bőr, testén az előrehaladott Kaposi-szarkóma nyilvánvaló jelei láthatóak. Már csak pár napja van vissza az életből.

A bőrrák ezen fajtája általában a Földközi-tenger környékén élő idősebb férfiakat sújtja, de a lefolyása olyan hosszú, hogy a betegek igazából ráérnek meghalni más okok miatt. Egy ideje azonban egyre több esetetről számoltak be – leginkább az USA-ban, ahol a betegség sokkal agresszívabban lépett fel.

Az ágyban fekvő férfi kezeit, fejét és a nyakát is a rákra jellemző hatalmas barna foltok fedik.

Szörnyű felfekvések borítják a fenekét és az egész derekát. Habszivacsot tettek a felfekvések köré, hogy megvédjék a bőrét a kidörzsölődéstől, de ez szinte semmit nem segít.

A teste vékony, már-már áttetsző. Elfogyott az állandó hasmenéstől. Még a saját beleit is kipréselte magából.

A férfi egyedül van.

Soha senki nem látogatja.

Egy ideje majdnem teljesen felhagyott a beszéddel, csak fásultan fekszik, némán harcol. Néha sír. Senki nem tudja, hogy fájdalmában-e vagy bánatában.

Két nő csendben végzi szokásos teendőit a kopár szobában, ahol az ablakot sosem nyitják ki és ahonnan az egyetlen kijárat két hermetikusan záródó ajtón keresztül vezet közvetlenül a kertbe. Úgy sürögnek az ágyban fekvő test körül, mint papok az oltár előtt.

Az ágyban fekszik a fiatal férfi és egyenesen a plafonra mered. Izzad és sír, de egy szót sem szól.

Egy idős ápolónő és egy fiatal asszisztens van bent nála. Az idősebb már sok éve a Roslagstull klinika fertőző osztályán dolgozik. A fiatal most kezdte a munkát. Mindketten védőkesztyűt, maszkot és sárga védőöltözetet viselnek.

Együtt kicserélték a kötést a férfi egyik felfekvésén. A fiatal asszisztens levette a koszos kesztyűt, szinte csak mellékesen, talán azért, hogy megigazítsa az ágyneműt. Egyszer csak a fiatal férfi fölé hajol és kézfejével sietősen letörli a könnyeit.

Gondolkodás nélkül teszi ezt, együttérzése ösztönös kinyilvánításaként.

Az idősebb nővér rosszallóan felhúzza a szemöldökét.

A beteg becsukja a szemeit. Még mindig sír.

A két nő halkan hagyja el a szobát, amikor teendőikkel végeztek.

- Azért remélem, hogy most aztán alaposan lefertőtleníted a kezeidet!

Minden szoba el van zárva a külvilágtól két ajtóval, amiket sosem szabad egyszerre kinyitni. Éppen kiléptek a bejáraton és az izolációs szobákkal teli épület előtt állnak az udvaron.

Az idősebb ápolónő nem tudja türtőztetni magát, kíméletlenül ripakodik rá a fiatal asszisztensre. A fiatal értetlenül néz. Az idősebb idegesen magyarázza:

- Ha minden áron könnyet akarsz törölgetni, akkor legalább védőkesztyűt húzzál!

- De hát olyan szomorú volt! – fakad ki a tapasztalatlan lány kétségbeesve.

Az idősebb tajtékzik a dühtől.

- Nagyon jól tudod, mi a szabály. Minden egyes esetben, mielőtt bemész bármelyik beteghez – akár ha csak azért is, hogy megigazíts egy lepedőt vagy megkérdezd, szomjas-e – végig kell menni a kézfertőtlenítési procedúrán, kesztyűt, maszkot és sárga védőöltözéket kötelező felvenni. Kivétel nincs. A kórház szabályzata minden esetben előbbre való, mint bármilyen más rutin. Megértetted?

- De, - próbál tiltakozni a fiatal, de a másik félbeszakítja:

- Hát, most már biztos tisztában vagy vele. Sose törölj le könnyeket kesztyű nélkül!

Az idősebb a fejét rázza.

Aztán távozik.




(A részlet Jonas Gardell nemrég megfilmesített trilógiájának első részéből származik - Torka aldrig tårar utan handskar - Kärleken, ISBN 9789113043920 - saját fordítás. Egy könyv, amit nagyon fontos lenne megjelentetni)