Gabriella

Sosem tudtam meg igazán sokat róla. Nem azért, mert nem érdekelt, hiszen most is azon gondolkozok, vajon miért tehette. Mondjuk egy váratlan esemény után mindig minden átértékelődik. Be kell engednem még akkor is, ha eddig kizártam az életemből, mert felkavart minden tettével.


Fájt látni, ahogy a kisbaba képét nézi, előveszi újra és újra. Mindannyiunknak mutogatta, fáradt bólintással letudtuk. Kinyomtatta és kitette látható helyekre, beállította háttérképnek. Pedig csak egy kisbaba volt egy körlevélből.


Mindenhol hallani lehetett az idegesítő, erőltetett nevetését. Igyekeztem elkerülni, akkor nem kellett látnom, amiket csinál. Ő volt az egyetlen barátom.


Szigorúan vallásos volt. Péntekenként nem evett húst otthon és nem volt hajlandó óvszerrel védekezni. Szerencsére a barátja is támogatta ebben, erősítették egymást a hitükben. Már 4 éve jártak, de még mindig szerették egymást. Amikor meglátogatta, Gabriella némán tűrte, hogy egész nap pókerezik az interneten.


Amikor megcsalta az egyik ittenivel, azt is érte tette. Csak így tudtak egymás mellett lenni. Amikor a fiú végre megkérte a kezét, az egész család fellélegzett, már ideje volt. Szilveszteri partin, a rokonság előtt, mielőtt ide került volna. Így volt helyes.


Maradnia kellett volna, mindent megtett annak érdekében, hogy így legyen. Én visszaszámoltam a napokat, ő egyre nyugtalanabb lett, körbe-körbejárt az épületben és magában nevetgélt. Igyekezett minél több barátot gyűjteni, majd ők megmentik. Igaza lett. Hagyták elmenni.


Ő is tudta, hogy így lesz, ezért nem találták meg utolsó nap. Átkutatták a cuccait, mindent itt hagyott. A kisbabás képek eltűntek.

Tavaly télen

Lassan kezdődött. Először csak néha feltűnt, hogy homályosabban látok a kelleténél. A fáradtságra és a képernyőre fogtam, amíg természetes nem lett. Aztán puhább lett a bőröm, mintha már nem akarna ellenállni a tárgyaknak, a valóságnak. A többi szervem csak ezután hagyott fel a rendes működéssel. Egyik sem úgy, hogy az veszélyes lett volna, de egyértelmű volt a hatás és annak iránya. Alkalmazkodtam, ahogy mindenki teszi és tenné, verseny van. Az ízek nem számítanak, halványulnak a szagok, tovalibben valami, ami fény lehetne.

De ott volt valami más mindezek helyett. Valami puha és sötét, ami beburkolt, de úgy, hogy egyre kevésbé létezzek. Megvédett az élettől, a fájó, harsogó élettől. Zsibbadni kezdtem, lazán és könnyedén, mintha erre születtem volna. Először csak az egyik lábujjam, a második legnagyobb. Sosem gondoltam volna, hogy valaha különleges szerepe lehet. Aztán kúszott feljebb, napról napra közeledve. Tudtam, mi jön, rettegve és körömtépve vártam, mégis rezignáltság öntött el a világ iránt. És megkönnyebbülés.

Bátorság senkiben sincs, csak erő a látszat fenntartásához. Esetleg vak hit, mind félreinformált tekintélyek öröksége. Ezért az elfogadás a legtökéletesebb hiba, amit elkövethetünk. Elfogadtam a sorsom, a múltam hagyatéka, hogy könnyen ment, jogosnak éreztem. Nem tudhatjuk, mennyit érünk, ha egyáltalán. Mások által akarunk megmérettetni, hallgatni könnyebb, mint beszélni és vállalni a kockázatot a szavakért. Szerződés kellene minden kimondott szóhoz, túl gyors ez a körforgás, pattogzik a festék a fehér lóról.

Közben mindhiába minden. Csak magamat nem tudtam elfogadni, a végső hazugságra nem voltam képes. De erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor már körülölelt és magába zárt a repülés.

Részlet

Az augusztusi nap lassan vonult az égen, ám annak ellenére, hogy egyetlen felhő sem tűnt fel a láthatáron, az izolációs szoba csukott ablakain át mégsem hatol be a nyár.

Az ágyban fekvő férfi csupa csont és bőr, testén az előrehaladott Kaposi-szarkóma nyilvánvaló jelei láthatóak. Már csak pár napja van vissza az életből.

A bőrrák ezen fajtája általában a Földközi-tenger környékén élő idősebb férfiakat sújtja, de a lefolyása olyan hosszú, hogy a betegek igazából ráérnek meghalni más okok miatt. Egy ideje azonban egyre több esetetről számoltak be – leginkább az USA-ban, ahol a betegség sokkal agresszívabban lépett fel.

Az ágyban fekvő férfi kezeit, fejét és a nyakát is a rákra jellemző hatalmas barna foltok fedik.

Szörnyű felfekvések borítják a fenekét és az egész derekát. Habszivacsot tettek a felfekvések köré, hogy megvédjék a bőrét a kidörzsölődéstől, de ez szinte semmit nem segít.

A teste vékony, már-már áttetsző. Elfogyott az állandó hasmenéstől. Még a saját beleit is kipréselte magából.

A férfi egyedül van.

Soha senki nem látogatja.

Egy ideje majdnem teljesen felhagyott a beszéddel, csak fásultan fekszik, némán harcol. Néha sír. Senki nem tudja, hogy fájdalmában-e vagy bánatában.

Két nő csendben végzi szokásos teendőit a kopár szobában, ahol az ablakot sosem nyitják ki és ahonnan az egyetlen kijárat két hermetikusan záródó ajtón keresztül vezet közvetlenül a kertbe. Úgy sürögnek az ágyban fekvő test körül, mint papok az oltár előtt.

Az ágyban fekszik a fiatal férfi és egyenesen a plafonra mered. Izzad és sír, de egy szót sem szól.

Egy idős ápolónő és egy fiatal asszisztens van bent nála. Az idősebb már sok éve a Roslagstull klinika fertőző osztályán dolgozik. A fiatal most kezdte a munkát. Mindketten védőkesztyűt, maszkot és sárga védőöltözetet viselnek.

Együtt kicserélték a kötést a férfi egyik felfekvésén. A fiatal asszisztens levette a koszos kesztyűt, szinte csak mellékesen, talán azért, hogy megigazítsa az ágyneműt. Egyszer csak a fiatal férfi fölé hajol és kézfejével sietősen letörli a könnyeit.

Gondolkodás nélkül teszi ezt, együttérzése ösztönös kinyilvánításaként.

Az idősebb nővér rosszallóan felhúzza a szemöldökét.

A beteg becsukja a szemeit. Még mindig sír.

A két nő halkan hagyja el a szobát, amikor teendőikkel végeztek.

- Azért remélem, hogy most aztán alaposan lefertőtleníted a kezeidet!

Minden szoba el van zárva a külvilágtól két ajtóval, amiket sosem szabad egyszerre kinyitni. Éppen kiléptek a bejáraton és az izolációs szobákkal teli épület előtt állnak az udvaron.

Az idősebb ápolónő nem tudja türtőztetni magát, kíméletlenül ripakodik rá a fiatal asszisztensre. A fiatal értetlenül néz. Az idősebb idegesen magyarázza:

- Ha minden áron könnyet akarsz törölgetni, akkor legalább védőkesztyűt húzzál!

- De hát olyan szomorú volt! – fakad ki a tapasztalatlan lány kétségbeesve.

Az idősebb tajtékzik a dühtől.

- Nagyon jól tudod, mi a szabály. Minden egyes esetben, mielőtt bemész bármelyik beteghez – akár ha csak azért is, hogy megigazíts egy lepedőt vagy megkérdezd, szomjas-e – végig kell menni a kézfertőtlenítési procedúrán, kesztyűt, maszkot és sárga védőöltözéket kötelező felvenni. Kivétel nincs. A kórház szabályzata minden esetben előbbre való, mint bármilyen más rutin. Megértetted?

- De, - próbál tiltakozni a fiatal, de a másik félbeszakítja:

- Hát, most már biztos tisztában vagy vele. Sose törölj le könnyeket kesztyű nélkül!

Az idősebb a fejét rázza.

Aztán távozik.




(A részlet Jonas Gardell nemrég megfilmesített trilógiájának első részéből származik - Torka aldrig tårar utan handskar - Kärleken, ISBN 9789113043920 - saját fordítás. Egy könyv, amit nagyon fontos lenne megjelentetni)

Aszalt szilva, gyere haza

Újabb teás poszt, amíg a témavezetőm válaszára várok.

Fahéjas szilva rooibos tea. Kicsit hiányolom belőle az aszalt szilvákat, de az legalább egyértelmű, hogy a fahéjjal nem fukarkodtak a csomagolók. Egyébként meg lefőzés után nem jön ki az a karakteres íz, amire az illata alapján számítana az ember, korrekt és uncsi vörös tea lesz belőle. Mondjuk felüdülés lehet ez a szokásos vaníliás rooibos - karácsonyi fahéjas alma ízvilág után.

Összetétel: 6/10

Kinézet és szín: 10/10

Illat: 9/10

Íz: 5/10

Összhatás: 6/10

Üzenet

Az uveitisnek, minden rajtam élősködő betegségnek és mindenkinek, aki szereti:

Uveitis & Co

Töprengtem egy darabig, hogy leírjam-e ezt az egészet, hiszen nem sokakat érint és nem is vagyok orvos, csak a laikusként megszerzett tapasztalatokra és információkra tudok hivatkozni. De hátha egyszer sikerül valakinek erőt merítenie belőle. Például nekem...

Bemutatkozás

2013 májusában így szólt hozzám: „Szia bébi, uveitis vagyok, egy rohadt kis dög. Tetszel nekem, mi lenne, ha soha nem engednélek el?” Azóta is tart a szerelem, csak egyre durvábban játszunk.

Az uveitis egy gyulladásos szembetegség, támadhatja a szivárványhártyát, sugártestet és az érhártyát is. Az elhelyezkedése alapján szokták elülső (anterior), középső (intermedier) és hátsó (posterior) kategóriákba sorolni. A tünetek is változóak lehetnek a csoportok szerint, nekem posterior van, úgyhogy erről fogok beszélni.

Az immunológusom - dr.Kádár János - szerint az anterior uveitis kezelését nem lehet elcseszni, a posterior viszont a nem megfelelő bánásmód mellett vaksághoz vezethet. A legszebb az egészben, hogy az uveitis tulajdonképpen csak egy tünet, egy másik – feltehetően szisztémás – betegség előfutára. (Ne öld meg a hírhozót? Egy nagy fenét.) Tehát az igazi feladat az alapbetegség megtalálása. Lenne.

Log

Nálam az első jel az volt, hogy a bal szememmel nem láttam élesen közelre, de csak egy pontban. Mintha egy csepp víz lenne a papíron, ami torzít, mindig pont ott, ahová nézek. Először azt hittem (reméltem), hogy csak elfáradtam. Pár nap után azonban kifejezetten idegesítővé vált, úgyhogy Pünkösdkor (mikor máskor?) eldöntöttük, hogy jöhet az ügyelet. A Szent Jánosba mentünk, ahová aztán hetekig jártam mire bevallották (egy szemész és egy neurológus), hogy nem tudnak segíteni, menjek máshová.

A következő állomás egy magánszemész volt (ismerős ajánlotta), aki alaposan megvizsgált, majd továbbküldött a Szemklinikára. Az a hely egy külön posztot érdemel. Ahogy a magyar egészségügy is, de ne menjünk most ebbe bele. A Klinikán először azzal próbálkoztak, hogy szteroidos injekciókat adtak a szemem mellé, így:

Életem egyik legbizarabb élménye volt, de sokkal kellemesebb, mint amit vár az ember. Mindenesetre ez nem jött be, úgyhogy egy darabig toporogtunk, voltam másik magánklinikán, kisebb állami szemészeteken, de mindig visszaküldtek a Hodályba, nem sikerült megszabadulni tőlük.

Közben kiderült a sok vizsgálat kapcsán még néhány nyalánkság, ami ahhoz vezetett, hogy radikálisan megváltoztattam az életformámat (Nutella, még mindig hiányzol.) A fordulópont mégis Kádárral jött el, nála éreztem először, hogy nem tüneti kezelést folytat és próbálja összerakni a nagy képet. Szerintem a szemészem megsértődött azon, hogy máshoz is járok.

Good old shitty days

Immunszuppresszálással kezdtük, egy Sandimmun Neoral nevű böszme gyógyszert szedtem, ami az immunsejtek szaporodását hivatott kordában tartani. Közben folytatódott a betegségek kizárása és ennek kapcsán kiirtásra került a Helicobacter populáció a gyomromban, illetve – az orvos szavaival élve – „kiszerelték” az epehólyagomat is. Egy élmény volt, erről talán írok is máskor.

Sandimmun nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, úgyhogy most egy Trexan nevű csodát szedek, amit nagyobb dózisban a leukémiás, kisebb dózisban a reumatoid artritiszes betegek kapnak. Meg én. Fogalmam sincs, hogy használ-e. A bal szememmel már nem látok valami jól, ráadásul az egyik pupillám mindig nagyobb, mint a másik, ami elég creepy.

A pszichoszomatikus részén már dolgozom egy ideje, de az alapbetegség még mindig nincs meg. Akik versenyben vannak még: Crohn, sclerosis multiplex, Behcet és még sokan mások. A Neurológiai Klinikán nem akarta elhinni az orvos, hogy sclerosis multiplex is okozhatja az uveitist (miután megguglizta és se a Házipatikán se az Uptodate-en nem volt fenn – ezen kicsit még mindig nevetnem kell), úgyhogy nem adott MR-re beutalót. De sebaj, mert a várólista úgyis épp februárnál tart.

Ma megyek vastagbéltükrözésre ide, a kevés rendelő egyike, ahol úgy éreztem, hogy jó kezekben vagyok (gyomortükrözésen is ott voltam). Bármilyen hülyén hangzik is, szeretném, hogy Crohn legyen. Akkor meglenne az ok, megfoghatóvá válna.    

Somebody help me

Every path is the right path

Egyszerűen nem hagy nyugodni a Brittany Maynard által felvetett kérdéskör. (Háttérinfók magyarul itt.) Gyógyíthatatlan beteg, napról napra romlik az állapota és valószínűleg tisztában van azzal, hogy mi vár rá és a családjára az elkövetkezendő hónapokban. Tehát hozott egy átgondolt és logikus döntést. Eddig világos. Azt is támogatom, amiért kampányolt.

De amikor eljön A nap és még tud járni, nevetni, beszélni és egyáltalán bármilyen érdemi módon részt venni az életben, akkor miért nem marad? Kitűzött egy dátumot, igen, de hónapokkal azelőtt - miért nem változtatott?

Csodálom a bátorságát és az önfegyelmét. Elképzelem, ahogy az utolsó reggel felébred és eszébe jut, hogy mi vár rá. Hogy dönti el, hogy melyik perc alkalmas? Hogy eddig és ne tovább?

Ha már olyan trivialitásoknál tartunk, mint az élet és a halál, megengedek magamnak néhány közhelyet. Minden döntés egyben azt is jelenti, hogy valami másról lemondtunk, igaz? Ezért kellemes néha azzal áltatnunk magunkat, hogy halogatjuk a döntés pillanatát. Közben meg elsurran az élet. 

A téma kifejtése látható a méltatlanul alulértékelt Mr. Nobody című filmben is. Innen a dal búcsúzóul. Remélem létezik jó döntés.

Grice és Pickwick

Szakítottam mindkettővel*.

Tehát következzen néhány szó a teákról.

Múlt héten rendeltünk innen néhányat. Amennyire meg tudom ítélni, jó minőségű alapanyagokkal dolgoznak, az árak is barátságosak, csak a teákról írt költői sorokat nem tudtam átérezni. Bár a szokásos esti holtpont környékén kimondottan szórakoztató. Most elkezdtem keresni egy ide illő idézetet. A maximalizmusról később.

A mai chosen one pedig ez:

Afrikai álom néven fut. Zöld rooibos, maté tea, goji bogyó - ezek a hívószavak. A kandírozott gyümölcs meg ráadás. Eddig ez az egyik kedvencem. Az egyetlen, ami miatt megtorpan a kezem a válogatásnál az az összetétel: nem kevernék pörgetős teát a rooiboshoz, honnan tudja így az ember, hogy mire számíthat?

Összetétel: 7/10

Kinézet és szín: 10/10

Illat: 10/10

Íz: 9/10

Összhatás: 9/10

P szerint az alapízt a bögrére tapadt kőkori tealepedéknek kell adnia. Hát nem tudom, végül is unalmas lenne, ha mindenben egyet tudnánk érteni.

* Ne haragudj, Grice. Olyan módszert próbálok kidolgozni, ami nem biztos, hogy bármelyik nyelvésznek elnyerné a tetszését. Nem áltatom magam: azért írom ezt a blogot, mert titokban mindig is hogy addig se kelljen a diplomamunkámmal foglalkozni. Már hetek (hónapok) óta kokettálunk egymással, de az együtt töltött minőségi idő egyre kevesebb. Még pár nap (hét) kell a beteljesülésig. Gyűlölöm az egészet. És közben megveszek érte.