Lassan kezdődött. Először csak néha feltűnt, hogy homályosabban látok a kelleténél. A fáradtságra és a képernyőre fogtam, amíg természetes nem lett. Aztán puhább lett a bőröm, mintha már nem akarna ellenállni a tárgyaknak, a valóságnak. A többi szervem csak ezután hagyott fel a rendes működéssel. Egyik sem úgy, hogy az veszélyes lett volna, de egyértelmű volt a hatás és annak iránya. Alkalmazkodtam, ahogy mindenki teszi és tenné, verseny van. Az ízek nem számítanak, halványulnak a szagok, tovalibben valami, ami fény lehetne.
De ott volt valami más mindezek helyett. Valami puha és sötét, ami beburkolt, de úgy, hogy egyre kevésbé létezzek. Megvédett az élettől, a fájó, harsogó élettől. Zsibbadni kezdtem, lazán és könnyedén, mintha erre születtem volna. Először csak az egyik lábujjam, a második legnagyobb. Sosem gondoltam volna, hogy valaha különleges szerepe lehet. Aztán kúszott feljebb, napról napra közeledve. Tudtam, mi jön, rettegve és körömtépve vártam, mégis rezignáltság öntött el a világ iránt. És megkönnyebbülés.
Bátorság senkiben sincs, csak erő a látszat fenntartásához. Esetleg vak hit, mind félreinformált tekintélyek öröksége. Ezért az elfogadás a legtökéletesebb hiba, amit elkövethetünk. Elfogadtam a sorsom, a múltam hagyatéka, hogy könnyen ment, jogosnak éreztem. Nem tudhatjuk, mennyit érünk, ha egyáltalán. Mások által akarunk megmérettetni, hallgatni könnyebb, mint beszélni és vállalni a kockázatot a szavakért. Szerződés kellene minden kimondott szóhoz, túl gyors ez a körforgás, pattogzik a festék a fehér lóról.
Közben mindhiába minden. Csak magamat nem tudtam elfogadni, a végső hazugságra nem voltam képes. De erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor már körülölelt és magába zárt a repülés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése